Hosszú ideje tervezem, hogy megosztom egy-két meglátásomat, véleményemet a plasztikai sebészet bizonyos kérdéseivel, problémáival kapcsolatosan.

Az egyik ilyen -ami régóta foglalkoztat - a páciensekkel való kapcsolat a konzultáció során, a műtét körüli, és az azt követő időszakban.

Ennek apropója az, hogy évekkel ezelőtt -és azóta is egy-két alkalommal- felhívták a figyelmemet arra, hogy több fórum, illetve vélemény szerint, tartózkodó, hűvös, sőt barátságtalan vagyok pácienseimmel kapcsolatosan.

Ez valószínüleg abból adódik, hogy szerintem az orvos legfontosabb feladata az, hogy objektíven, és megfelelő részletességgel beszámoljon arról, milyen anyagot használ, magyarázza el, hogyan történik a műtét, milyen esetleges szövődmények léphetnek fel és ezeknek milyen következményei lehetnek.

Ezek után megvizsgálva a pácienst, meghallgatva annak elvárásait, tájékoztatni arról, hogy az Ő esetében, az adott anatómiai felépítés alapján elképzeléseiből mit és milyen módszer segítségével tudunk megvalósítani.

A megismert tényeket mérlegelve, felmerülő kérdéseire választ kapva kell döntést hoznia bizonyos gondolkodási idő után.

Határozott véleményem, hogy az orvos semmiféle módon nem befolyásolhatja a páciens döntését a műtéttel kapcsolatban, nem az a dolga, hogy rá, -vagy lebeszélje a műtétre, hanem az, hogy objektív módon, szinte szenvtelenül elmondjon mindent. Nem egy rövidáru kereskedésben vagyunk, ahol az eladó feladata, hogy minél több színes selyem szalagot, gombot adjon el, és ennek érdekében akár személyes varázsát is bevesse. Emiatt van az is, hogy sosem válaszolok pácienseim azon kérdésre, hogy a szerintem milyen plasztikai beavatkozást kellene végeztetni magán. Nem az én feladatom ezt eldönteni. A jelentkezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy mi zavarja olyan mértékben, hogy ennek megváltoztatása érdekében akár egy plasztikai sebészeti beavatkozásnak is alá vesse magát.

Legjobb példa erre egy megtörtént eset. Egy hölgy belép az orvosi szobába, bemutatkoznak, az orvos második szavával megnyugtatja: asszonyom gyönyörű kis fülecskéket fogunk varázsolni azokból a csúnya, nagy, elálló fülekből.

A meglepett válasz: doktor úr engem cseppet sem zavarnak a füleim, én mell plasztikára jöttem.

Másik történet, amikor megkérdezi a páciens, vagy kísérője, hogy a lányomnak, vagy közvetlen hozzátartozómnak beültetnék-e implantátumot.

Ez két dolog miatt okoz gondot nekem.

Először is rosszul érint, hogy azt feltételezik rólam, olyan műtéteket végzek, amit hozzám közelálló embereken nem tennék meg.

A másik probléma, ha elmondom, hogy természetesen elvégezném, netán végeztem is rajtuk már ilyen műtétet, mellyel nagyon elégedettek és boldogok, akkor már megint döntésükben befolyásolnám őket, rábeszélésnek tűnhetne.

Nehézséget okozhat az is, ha az elvárások túlzottak, nem megvalósíthatóak.

Néha nem érti meg a páciens, hogy a lehetőségek végesek, nagymértékben függenek az egyéni alkattól, test felépítéstől, anatómiai sajátosságoktól.

Gyakran előfordul, hogy a megbeszélés során meghallgatom a kérést, utána elmondom, hogy ez nem megoldható.

Sokszor jön a meglepett, hitetlenkedő válasz, hogy akkor ezt a barátnőjénél miért lehetett megcsinálni. Ekkor próbálom elmagyarázni, –sokszor hiába- hogy a barátnőjének valószínűleg mások az anatómiai adottságai, ezért ez kivitelezhető volt.

Valószínűleg van olyan barátnője is, akinél még műtétet sem kellett végezni, és genetikailag megkapta azt, amit esetleg nála még műtét során sem érhető el.

Azért fontos ezeket a kérdéseket tisztázni, és az elvárásokat a teljesíthetőség szintjére „terelni”, mert különben a műtétet még el sem kezdtük, máris kudarcra van ítélve, hiszen az elvárás jóval meghaladja a teljesíthetőséget.

Ezzel kapcsolatban is van egy történetem.

Emlő nagyobbításra jelentkezett, egy kb. 155 cm magas, 50 kg-os hölgy, és szinte már az első mondata az volt, hogy a barátnője azt ajánlotta, hogy 300 cc-nél kisebb implantátumot semmiképpen ne tetessen be, mert különben alig fog látszani.

A vizsgálat során kiderült, hogy vékony, keskeny mellkasú, és szép, magasságához mérten egy közepes nagyságú, kb. 200-250 cc térfogatú saját mellel rendelkezik. Erre a mellkasra és emlő alapra, mivel nagyon keskeny, csak egy kis alap területű, legmagasabb kiemelkedésű, úgynevezett very high profilú implantátummal tudnék 300 cc-t elhelyezni, ami azonban úgy nézne ki a saját mellel együtt (így már 500-550 cc) mint két félbevágott labda.

A további beszélgetés során fény derült arra is, hogy barátnője 185 cm magas, 80 kg-os volt evező, saját melle szinte nem is volt, így érthető, hogy az ő esetében a 300 cc kicsinek bizonyult.

Itt elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol felvetül annak a kérdése, hogy hol az a pont, ameddig egy plasztikai sebésznek teljesítenie kell egy páciens kérését. De ez már egy másik téma.

Dr.Urszán Albert